Nyílt levél a Toronyuraknak
Mélyen tisztelt Toronyurak!
Dimitrij Dormatov vagyok, a sziklaöbli Céh vezetője, az Önök alázatos és hű szolgája. A pormederi dohánnyal eddig is elégedettek voltunk, és most lehetőséget biztosítunk arra, hogy Pormeder a termés 1/3-át visszaszerezze.
Távolrév bajban van. A Vahad és Ritualista híveinek eltűnése után Fehérhon - melynek létezéséről az utolsó Vahad-király, Nergal Lameth tehet - merényletet készít a város ellen: szövetségeseket gyűjt annak érdekében, hogy Távolrévre támadjon. A Céh a közelmúltban szerezte meg Távolrévben a Kikötő ellenőrzése feletti jogot, így saját magunk elleninek is érezzük eme aljas tervet, így szövetségeseinket és barátainkat megkeressük, hogy segítsenek nekünk a Szörnyeteg Birodalmának Bástyáját eltörölni Corvus felszínéről.
Kérem, ahány pormedrit csak lehet, vezényeljenek Távolrévbe, hogy ott egy ütőképes sereggé kovácsolva mindenkit ne kelljen attól félnünk, hogy a városokat bárki hátba szúrhatja, és így mindannyiunk biztonságát is veszélyezteti. Mindezért győzelmünk esetén a dohánytermés 1/3-át adjuk át Önöknek.
Köszönettel és baráti üdvözlettel maradok őszinte hívük:
D. D.
*pecsét*
Múltak árnya vagy csak ízetlen tréfa?
Az Emberek havának 27-dik napjára virradóan egy élettelen testet találtak szájtáti népek a Mocsár-negyed egyik szűkebb utcájában.
Ám nem is lenne ez gond, hisz e negyed mindenki szerint a fertő és az alvilág melegágya. Holtak lassan, majd minden naposak lesznek, vallják egyesek, hisz istenek jönnek és mennek, erők szabadulnak fel, s vélt sérelmek újulnak fel.
Ám kik megtalálták a legfrissebb áldozatot furcsa dolgokat regéltek az esetről. Színes meséket költenek, hol hozzá adva, hol elvéve a történetből, saját kényük és kedvük szerint formálva azt. Jómagam az olvasóra bízom, hogy melyiket találja hitelesnek ,vagy igazabbnak.
Egy hontalan csepűrágó, azt fejtegette a bazárban, hogy ő bizonyos benne, hogy a közelmúltban távozott istenek ellenségei kezdték el bosszúhadjáratukat, s ez csak a kezdet.
Egy öregedő, de sokat látott kofa persze megint más mesét lát a gyilkosság mögött. Meséjében egy alvilági társaságról beszél, melyről még alig hallottak Pormeder lakói. A kofa szerint ezek a gyilkosok pénzért ölnek és nem szolgálják sem a várost, sem az isteneket. Csak a fizető képes kuncsaftok életét könnyítik meg. És gyökereik oly mélyre nyúlnak, akár az ezredéves fáké.
Utcakölykök bokrában is terjeng egy-két elbeszélés az esetleges igazságról. Több suhanc szerint maga a Tolvajbáró rendelte el az idegen halálát, mert az ellenkezett a Mocsár-negyed új és egyre erősödő urával.
Ám sok idegen érkezik a városunkba nap, mint nap a karavánokkal. Az egyik ivóban néhány karavánvezető már arra kötött fogadásokat, hogy vajon kinek a karavánjával érkezett ide Ötbányáról a gyilkos. Mert bizonyos ám, hogy a merénylő onnan érkezett, s az áldozat egy ügynök volt a Toronyurak szolgálatában. E karavánvezetők biztosak szavaikban.
Mi hát az igazság? A letűnt istenek támogatói és ellenségei most kezdik csak el valódi háborújúkat? Vagy a Tolvajbáró kezdi el szorongatni a negyedben élők nyakát? Vagy maguk a Toronyurak állnak a leszámolás mögött? Esetleg a törpék városa küldte az idegent, ki elvégezte a munkát?
Annyi bizonyos, hogy a tettes nyomot hagyott maga után. Egy nyomot, amiről régi újságokban, száz évesnél is öregebb cikkekben tesznek említést. Üzenetet hagyott áldozatán a merénylő, egy ígéretet, mely szerint eljön még és kezében kardját fogja tartani. Valaki a letűnt korok szervezetének szokásait ölti magára, vagy csak a véletlen műve? Esetleg rossz tréfa?
Félő, de úgy vélem nyájas olvasó, hogy ennek a történetnek lesz még folytatása…
Emlékirat Aaron Cadarn-ról
Remek férj és kiváló apa..
Kezdhetném így is, de Aaron ennél sokkal több volt.
Mikor annak idején megérkeztem a Csillagtoronyba, örömmel vett szárnyai alá és tanított meg mindenre, amit egy mestermágusnak tudnia kell.
Az együtt töltött idő során nemcsak mesteremként tekintettem rá. A hosszú évek alatt a barátom is lett..
Figyelemmel kísérhettem, ahogy megismerkedik Aileen-nel, majd boldogan összekötik életüket, és szerelmük gyümölcseként megszületik első gyermekük..
Jó volt látni, ahogy családjával és nevelt fiával foglalkozik, akit sajátjaként szeretett, de ez csak kis töredéke érdemeinek.
Egész életében a jóra törekedett. Amikor a Csillagtorony Főmágusa lett végre tudott is tenni Pormeder népéért.
Erős akarata és páratlan tudása mellett csak segíteni vágyása volt nagyobb.
Rövid idő alatt is meg tudott szervezni egy kisebb sereget, aminek élén haladva bármilyen veszéllyel megbirkózott.
Az erő és magabiztosság, amit sugárzott mindenkire jó hatással volt.
Emlékeimben még élénken él a város ostroma, ahol segítségével rengeteg életet mentettünk meg.
Órákig tudnám mesélni az érdemeit, amit a városért tett.
Az utolsó küldetés, ahová elkísérhettem sajnos az életébe került.
Egy homokvihar után ősi férgek ébredtek fel évszázadokig tartó mély álmukból és megtámadtak egy karavánt.
Ha Ő nincs talán mind odaveszünk az ellenük folytatott küzdelemben.
Utolsó tettével magára vonta a szörnyek figyelmét, hogy az egyetlen túlélőt társaink biztonságban eltudják juttatni a biztonságot jelentő szikláig.
Bárhogy is igyekeztem már nem tudtam megmenteni.
Az életét áldozta értünk.
Igazi hősként halt meg, félelem nélkül szívben.
Büszkeség tölt el, ha rá gondolok, ugyanakkor mély fájdalom hasít szívembe. Annyi mindent szerettem volna még megosztani vele..
Számomra Ő jelentette a Fényt, ami mindig utat mutatott bármilyen sötét is legyen az éjszaka.
Nem tudom kapok –e annyi időt az élettől, hogy megszokjam hiányát.
Aaron, ígérem mindig vigyázni fogok a családodra. Szeretném, ha tudnád, hogy sosem felejtelek el. Mindig Te maradsz a példaképem..
Kegyelmes áldása kísérjen utadon Thrillion felé.
Érzem, egyszer még találkozunk, ez a tudat ad erőt nekem a jövőre nézve..
Merienn Demarkor tollából
Egy Ritualista szemével – beszélgetés Lucidityvel
A vahadista istenségek, akik eddig oly meghatározó szerepet töltöttek be Corvus nagyvárosainak életében, eltávoztak földünkről, ezzel a legváltozatosabb érzéseket keltve bennünk. Szomorúság, megkönnyebbülés, remény és reménytelenség, bosszúvágy, félelem – hogy csak párat soroljak fel. Hatalmuk azonban nem enyészett el teljesen. Leghűbb követőik közül néhányan részesülhettek abból a természetfeletti hatalomból, amellyel mindennapjainkat meghatározták. Mindennek okairól megannyi találgatás és pletyka látott napvilágot, de vajon miként látják ezt a kevés kiválasztottak, a Vahadok hatalmának örökösei? Erről kérdeztem Lucidityt, pormederi Nutah kiválasztottját.
A találkozóra a pormederi Lángrózsában kerül sor. Érkezésemet követően nem kell sokáig várnom a riportalanyra: szemem sarkából halvány derengésre leszek figyelmes, mely az egyik falból érkezik. Csakhamar egy fénygömb lebeg be a szobába, majd lassan egy fiatal hölgy alakját veszi fel, akinek természetfeletti hatalmát kisvártatva már csak két éteri, derengő fényű szárny mutatja. Meglepően közvetlen és barátságos, a beszélgetés során csakhamar tegeződésre váltunk.
Radeck Harunn:
Az a hír járja, hogy a Vahad istenségek eltávoztak a földünkről. Ha ez igaz, akkor már Nutah sincsen közöttünk. Így van?
Lucidity:
Azt hiszem igen… Tehát nem fog többet közöttünk járni, mint régen soha, de azt sem gondolom, hogy egészen elhagyta volna a világot. Egy kis része a jelei által mindenképpen bennünk él tovább, néha olyan mintha hallanám is a hangját a fejemben… Bár ez valószínűleg már az én fantáziám és vágyaim szüleménye.
R. H.:
A legtöbben, akikkel eddig szót váltottam, ezeket a természetfölötti lényeket, istenségeket - ki minek tartotta őket - nem ismerte igazán. A legtöbben félelemmel, vagy éppen ellenségesen viszonyultak hozzájuk. Tudnál mondani pár szót Nutah-ról? Arról, hogy te milyennek láttad?
L.:
Ez egy érdekes kérdés, azt hiszem az én kapcsolatom vele kicsit más, mint a többieknek. Amikor először találkoztam vele épp szökésben voltam a gaztanyai karanténból egy táskányi mithrillel a kezemben. Sosem hittem semmiben, sem istenekben vagy szellemekben, de abban a fél napban túl sok volt az úgynevezett isteni véletlen. Kellett valaki, akinek feltehetem az összes kérdésemet, és Nutah pont akkor sétált el előttem szó szerint. Mit ne mondjak, ennél kézzelfoghatóbbat keresve se találhattam volna.
Ez után adta a látomásokat, és egy jobb világot kínált, legalábbis én végig ebben hittem és most úgy tűnik nem hiába. Utána volt egy beszélgetésem a csillagtorony főmágusával, és ő világított rá arra, hogy szerinte a vahad nem isten. És ez jó volt, bele tudtam illeszteni az eddigi világképembe, és inkább mindig úgy gondoltam rá, mint mesterre. És rászolgált erre az elnevezésre, mert bármikor kerestem a katedrálisban, mindig megjelent, a maga módján ugyan, de válaszolt a kérdéseimre, törődött velem… Sosem volt apám, és valahogyan úgy éreztem, hogy találtam egyet. Még akkor is türelmesen felelt, amikor az áldozatok miatt nem kicsit zaklatottan rontottam be hozzá, hogy mégis mi történik, majdhogynem számon kértem rajta a döntéseit… És válaszolt. Sokmindent mutatott és ekkor is tanított. Inkább képeket mutatott, vagy hagyta, hogy lássak az ő szemével, csak ritkán beszélt, akkor is keveset.
Bár azt mondta, azért így csinálja, mert a szavak elszállnak, amit az ember megtapasztal, az beleég. Ezért nem is válaszolt olyan kérdésekre, amire én is meg tudtam keresni a választ.
R. H.:
Sokan úgy vélik, hogy azok a bizonyos könyvek, melyek felkutatására olyan sok erőfeszítést tettek, Nutah-nak kellettek. Jómagam idegen vagyok itt, nem tudok biztosat. De mit gondolsz erről te? Ha valóban így volt, mi lesz most a kereséssel? Vajon folytatódnak a csapások, amelyeket el kell viselnie a városnak, vagy most, a Vahadok távoztával ezeknek is vége szakad?
L.:
A vahad elment, mégis meleg van, mégis mérgezett a víz még mindig… Ezek a könyvek csapásai, és ameddig nem egyesítik őket folytatódni fognak. De senkinek nem kell félnie, most hogy így megerősödtünk sokkal könnyebben megtaláljuk őket. Nem csak azért, mert Nutah ezzel a feladattal bízott meg minket, hanem a városért. Tudod… Most tudok több helyen lenni egyszerre, jelenleg is folyik a könyvek keresése.
Amivel inkább baj lesz, az a könyvek egyesítése. Ehhez lett volna szükségünk Nutahra, mert ő tudta hogyan kell. Talán elmondja nekünk még… Vagy nem, és itt ez a gond. Ha mind összeállunk, talán az erőnk meglenne hozzá, de ha nincs meg a technika…
R. H.:
Azt hallottam, hogy ezek a könyvek rég elfeledett mágusi tudást rejtenek. Akinek birtokába kerülnek, olyan hatalommal bír majd, amilyennel senki más. Szinte mindenki így gondolja, vagy véli tudni, akivel beszéltem. És ez felvet egy újabb kérdést: mi történik majd, ha megkerülnek a könyvek? Mi az ok, amiért keresitek őket, azon túl, hogy akkor a megjövendölt csapások véget érnek? Valójában az egyik legizgatóbb kérdés, hogy kinek kellenek ezek a könyvek, és mihez kezd majd velük, ha megszerzi őket. Mi erről a véleményed?
L.:
Na, ez egy olyan kérdés, amire nem fogok tudni neked kielégítő választ adni. Mi a látomásokban annyit kaptunk meg, hogy keressük meg vagy elpusztul a város. Az én látomásom vége egy kapu volt Thrillionra, az egyesített könyv fölött. Úgy értelmeztem, hogy az egyesített könyv segít oda eljutni. De ez egyéni értelmezés.
Dante látomásában egy könyv egymagában elpusztított egy mágust. Azért szedték szét őket, mert ekkora hatalom nem lehet egyetlen emberé. Ezzel egyet is értek. Fogalmam sincs, mi lenne a jó megoldás, az biztos, hogy különszedve nem maradhat a csapások miatt. De hát ennyi tudást elpusztítani meg egyenesen vétek lenne… Csak attól félek, hogy az érkezők nem megfelelően használnák fel, így az is bűn lenne, ha itt hagynánk nekik.
Faramuci egy helyzet, mi? Nem létezik jó döntés. Ezért én is próbálok arra koncentrálni, hogy legyenek meg, legyen vége a csapásoknak, utána ráér fájni a fejünk a többi miatt.
R. H.:
Essék most szó arról, hogy milyen hatalmat nyertek páran, köztük te is. A szóbeszéd szerint mindezt határozott céllal kaptátok. Ősmágusokról terjed a szó. Kik ők? És igaz az, hogy a hatalmatokkal Őket kell levadásznotok?
L.:
Az ősmágusokról sajnos nem sokat tudok, sem a természetükről, sem a kapcsolatukról a vahadokkal. Amit tudok az az, hogy ellenségei Nutahnak és a többieknek, illetve hogy őket tisztelték a vallások isteneiként eddig. És bár a mi feladatunk levadászni az itt maradottakat, az erőnket nem ezért kaptuk, hanem ajándékból a hűségünkért. Én a magam részéről nem szeretem az erőszakot, így nem hiszem, hogy megölnék bárkit is…
Ami az erőnket illeti… Azt hiszem mindenki mást kapott, ahogy megfigyeltem leginkább a személyiségük szerint fejlődtek ki a képességek. Én például leginkább a fényes és meleg dolgokkal tudok machinálni, a tűzzel például, ezen kívül van a repülés meg egyszerre több helyen levés meg itt-ott megjelenés, azt hiszem ez utóbbiak az általánosak. De Elin például a jéggel és a széllel tud bánni, Dante pedig egészen megkövesedett és nagyon erős lett. Úgyhogy az elemeknek is van közük a dologhoz.
R. H.:
Tehát Te nem fogsz az Ősmágusok nyomába eredni. Akkor engedd meg, hogy megkérdezzem: mik a terveid a hatalmaddal? Mihez kezdesz akkor, ha már egyetlen Ősmágus se lesz, és az erőd még mindig megvan?
L.:
Hát az tulajdonképpen nem is lenne rossz. Az előadásaimat biztos színesíteném vele… na jó, csak vicceltem.
Azt hiszem, gyógyítani tanulnék meg vele leginkább, fénnyel hátha működne… Meg azt hiszem, bejárnám a világot, tudod még sosem jártam Pormedren kívül. Meg alkotni szeretnék. Szobrokat, épületeket, festményeket… Nem azért, hogy bármire jó legyen, hanem azért mert szép és maradandó. Egyszer úgyis követni fogom a mestert Thrillionba, legalább alkossak valami tényleg maradandót.
Azt hiszem, ennyi lenne, de ahogy a gnómok mondják: „minden terv csak addig él, ameddig le nem kerül a tervezőasztalról.”
R. H.:
Lenne esetleg valami, amit végszóként szívesen mondanál?
L.:
Azt hiszem, csak annyit szeretnék üzenni, hogy ne féljenek. Nem tudjuk mi sem, hogy mi fog következni, de próbálunk mindent megtenni azért, hogy ezután jobb legyen, akkor is, ha ez nem mindig látszik egyértelműen. Értük, nem magunkért, hiszen mi hamarosan elmegyünk innen.
Végezetül engedjék meg, hogy megosszam egy személyes, rendkívüli élményemet Önökkel. A beszélgetés végeztével Lucidity kedvesen felajánlotta nekem, hogy „hazarepít”. Idegenkedve, és nem kevés félelemmel éltem a lehetőséggel, annak ellenére, hogy személyében közvetlen és tiszta jellemű embert ismertem meg.
Szívesen írnék magasztos szavakat arról, hogy milyen volt fényként repülni, áttörve a téren, a gondolat sebességével leküzdeni a távolságot. Ám az igazat megvallva annyira féltem, hogy csak benyomások maradtak meg bennem: a forróság, amit éreztem, az izgalom, végül pedig a döbbenet, hogy az egyik pillanatban még itt vagyok, a következőben pedig már ott. Bizonyára más érzés ez, ha irányítani is tudjuk.
De azért mégis azt ajánlom kedves mindnyájuknak, ha megfogadják kéretlen tanácsom: ha ilyen élmény lehetőségét kínálják Önöknek, s olyasvalaki, akinek szándékában és tudásában megbíznak, ne szalasszák el az alkalmat.
Kelt
Corvus 627. évében, az Emberek havának 9. napján
Radeck Harunn,
a független hírmondó tollából
Rejtélyes robbanás
A minap az esti órákban egy robbanás rázta meg a Mágusok Csillagtornyát. A szemtanúk szerint, furcsa fények áradtak ki az esemény előtt a Gilminas második emeletéről, majd pár perc elteltével az említett szint valamennyi ablaka szilánkjaira robbant, tört.
A lakosok véleménye megoszlik, vannak akik szerint, egy új varázslat kísérletezése ért csúfos véget. Mások szerint a tornyon belül belső lázadás tört ki, míg mások a várost súlytó furcsa eseményekhez kötik ezt is. A Csillagtorony három főmágusa nem nyilatkozott az eseményekről, s a tanoncok sem voltak bőbeszédűek.
Az azonban biztos, hogy pár kivágódó üvegszilánkon vérfoltot is találtak a kutakodók.
Vajon mi történhetett? Mit tettek megint az állításuk szerint minduntalan Corvus Egyensúlyáért munkálkodó mágusok, kikhez olyan tettek köthetők, mint a hajdani távolrévi vahad Ferrah ideiglenes megbéklyózás…?
Vélhetően ezen esemény részletei is a rejtélyek homályába vesznek.
Egy névét megnevezni nem szándékozó rikkancs tollából