Egy Ritualista szemével – beszélgetés Lucidityvel
A vahadista istenségek, akik eddig oly meghatározó szerepet töltöttek be Corvus nagyvárosainak életében, eltávoztak földünkről, ezzel a legváltozatosabb érzéseket keltve bennünk. Szomorúság, megkönnyebbülés, remény és reménytelenség, bosszúvágy, félelem – hogy csak párat soroljak fel. Hatalmuk azonban nem enyészett el teljesen. Leghűbb követőik közül néhányan részesülhettek abból a természetfeletti hatalomból, amellyel mindennapjainkat meghatározták. Mindennek okairól megannyi találgatás és pletyka látott napvilágot, de vajon miként látják ezt a kevés kiválasztottak, a Vahadok hatalmának örökösei? Erről kérdeztem Lucidityt, pormederi Nutah kiválasztottját.
A találkozóra a pormederi Lángrózsában kerül sor. Érkezésemet követően nem kell sokáig várnom a riportalanyra: szemem sarkából halvány derengésre leszek figyelmes, mely az egyik falból érkezik. Csakhamar egy fénygömb lebeg be a szobába, majd lassan egy fiatal hölgy alakját veszi fel, akinek természetfeletti hatalmát kisvártatva már csak két éteri, derengő fényű szárny mutatja. Meglepően közvetlen és barátságos, a beszélgetés során csakhamar tegeződésre váltunk.
Radeck Harunn:
Az a hír járja, hogy a Vahad istenségek eltávoztak a földünkről. Ha ez igaz, akkor már Nutah sincsen közöttünk. Így van?
Lucidity:
Azt hiszem igen… Tehát nem fog többet közöttünk járni, mint régen soha, de azt sem gondolom, hogy egészen elhagyta volna a világot. Egy kis része a jelei által mindenképpen bennünk él tovább, néha olyan mintha hallanám is a hangját a fejemben… Bár ez valószínűleg már az én fantáziám és vágyaim szüleménye.
R. H.:
A legtöbben, akikkel eddig szót váltottam, ezeket a természetfölötti lényeket, istenségeket - ki minek tartotta őket - nem ismerte igazán. A legtöbben félelemmel, vagy éppen ellenségesen viszonyultak hozzájuk. Tudnál mondani pár szót Nutah-ról? Arról, hogy te milyennek láttad?
L.:
Ez egy érdekes kérdés, azt hiszem az én kapcsolatom vele kicsit más, mint a többieknek. Amikor először találkoztam vele épp szökésben voltam a gaztanyai karanténból egy táskányi mithrillel a kezemben. Sosem hittem semmiben, sem istenekben vagy szellemekben, de abban a fél napban túl sok volt az úgynevezett isteni véletlen. Kellett valaki, akinek feltehetem az összes kérdésemet, és Nutah pont akkor sétált el előttem szó szerint. Mit ne mondjak, ennél kézzelfoghatóbbat keresve se találhattam volna.
Ez után adta a látomásokat, és egy jobb világot kínált, legalábbis én végig ebben hittem és most úgy tűnik nem hiába. Utána volt egy beszélgetésem a csillagtorony főmágusával, és ő világított rá arra, hogy szerinte a vahad nem isten. És ez jó volt, bele tudtam illeszteni az eddigi világképembe, és inkább mindig úgy gondoltam rá, mint mesterre. És rászolgált erre az elnevezésre, mert bármikor kerestem a katedrálisban, mindig megjelent, a maga módján ugyan, de válaszolt a kérdéseimre, törődött velem… Sosem volt apám, és valahogyan úgy éreztem, hogy találtam egyet. Még akkor is türelmesen felelt, amikor az áldozatok miatt nem kicsit zaklatottan rontottam be hozzá, hogy mégis mi történik, majdhogynem számon kértem rajta a döntéseit… És válaszolt. Sokmindent mutatott és ekkor is tanított. Inkább képeket mutatott, vagy hagyta, hogy lássak az ő szemével, csak ritkán beszélt, akkor is keveset.
Bár azt mondta, azért így csinálja, mert a szavak elszállnak, amit az ember megtapasztal, az beleég. Ezért nem is válaszolt olyan kérdésekre, amire én is meg tudtam keresni a választ.
R. H.:
Sokan úgy vélik, hogy azok a bizonyos könyvek, melyek felkutatására olyan sok erőfeszítést tettek, Nutah-nak kellettek. Jómagam idegen vagyok itt, nem tudok biztosat. De mit gondolsz erről te? Ha valóban így volt, mi lesz most a kereséssel? Vajon folytatódnak a csapások, amelyeket el kell viselnie a városnak, vagy most, a Vahadok távoztával ezeknek is vége szakad?
L.:
A vahad elment, mégis meleg van, mégis mérgezett a víz még mindig… Ezek a könyvek csapásai, és ameddig nem egyesítik őket folytatódni fognak. De senkinek nem kell félnie, most hogy így megerősödtünk sokkal könnyebben megtaláljuk őket. Nem csak azért, mert Nutah ezzel a feladattal bízott meg minket, hanem a városért. Tudod… Most tudok több helyen lenni egyszerre, jelenleg is folyik a könyvek keresése.
Amivel inkább baj lesz, az a könyvek egyesítése. Ehhez lett volna szükségünk Nutahra, mert ő tudta hogyan kell. Talán elmondja nekünk még… Vagy nem, és itt ez a gond. Ha mind összeállunk, talán az erőnk meglenne hozzá, de ha nincs meg a technika…
R. H.:
Azt hallottam, hogy ezek a könyvek rég elfeledett mágusi tudást rejtenek. Akinek birtokába kerülnek, olyan hatalommal bír majd, amilyennel senki más. Szinte mindenki így gondolja, vagy véli tudni, akivel beszéltem. És ez felvet egy újabb kérdést: mi történik majd, ha megkerülnek a könyvek? Mi az ok, amiért keresitek őket, azon túl, hogy akkor a megjövendölt csapások véget érnek? Valójában az egyik legizgatóbb kérdés, hogy kinek kellenek ezek a könyvek, és mihez kezd majd velük, ha megszerzi őket. Mi erről a véleményed?
L.:
Na, ez egy olyan kérdés, amire nem fogok tudni neked kielégítő választ adni. Mi a látomásokban annyit kaptunk meg, hogy keressük meg vagy elpusztul a város. Az én látomásom vége egy kapu volt Thrillionra, az egyesített könyv fölött. Úgy értelmeztem, hogy az egyesített könyv segít oda eljutni. De ez egyéni értelmezés.
Dante látomásában egy könyv egymagában elpusztított egy mágust. Azért szedték szét őket, mert ekkora hatalom nem lehet egyetlen emberé. Ezzel egyet is értek. Fogalmam sincs, mi lenne a jó megoldás, az biztos, hogy különszedve nem maradhat a csapások miatt. De hát ennyi tudást elpusztítani meg egyenesen vétek lenne… Csak attól félek, hogy az érkezők nem megfelelően használnák fel, így az is bűn lenne, ha itt hagynánk nekik.
Faramuci egy helyzet, mi? Nem létezik jó döntés. Ezért én is próbálok arra koncentrálni, hogy legyenek meg, legyen vége a csapásoknak, utána ráér fájni a fejünk a többi miatt.
R. H.:
Essék most szó arról, hogy milyen hatalmat nyertek páran, köztük te is. A szóbeszéd szerint mindezt határozott céllal kaptátok. Ősmágusokról terjed a szó. Kik ők? És igaz az, hogy a hatalmatokkal Őket kell levadásznotok?
L.:
Az ősmágusokról sajnos nem sokat tudok, sem a természetükről, sem a kapcsolatukról a vahadokkal. Amit tudok az az, hogy ellenségei Nutahnak és a többieknek, illetve hogy őket tisztelték a vallások isteneiként eddig. És bár a mi feladatunk levadászni az itt maradottakat, az erőnket nem ezért kaptuk, hanem ajándékból a hűségünkért. Én a magam részéről nem szeretem az erőszakot, így nem hiszem, hogy megölnék bárkit is…
Ami az erőnket illeti… Azt hiszem mindenki mást kapott, ahogy megfigyeltem leginkább a személyiségük szerint fejlődtek ki a képességek. Én például leginkább a fényes és meleg dolgokkal tudok machinálni, a tűzzel például, ezen kívül van a repülés meg egyszerre több helyen levés meg itt-ott megjelenés, azt hiszem ez utóbbiak az általánosak. De Elin például a jéggel és a széllel tud bánni, Dante pedig egészen megkövesedett és nagyon erős lett. Úgyhogy az elemeknek is van közük a dologhoz.
R. H.:
Tehát Te nem fogsz az Ősmágusok nyomába eredni. Akkor engedd meg, hogy megkérdezzem: mik a terveid a hatalmaddal? Mihez kezdesz akkor, ha már egyetlen Ősmágus se lesz, és az erőd még mindig megvan?
L.:
Hát az tulajdonképpen nem is lenne rossz. Az előadásaimat biztos színesíteném vele… na jó, csak vicceltem.
Azt hiszem, gyógyítani tanulnék meg vele leginkább, fénnyel hátha működne… Meg azt hiszem, bejárnám a világot, tudod még sosem jártam Pormedren kívül. Meg alkotni szeretnék. Szobrokat, épületeket, festményeket… Nem azért, hogy bármire jó legyen, hanem azért mert szép és maradandó. Egyszer úgyis követni fogom a mestert Thrillionba, legalább alkossak valami tényleg maradandót.
Azt hiszem, ennyi lenne, de ahogy a gnómok mondják: „minden terv csak addig él, ameddig le nem kerül a tervezőasztalról.”
R. H.:
Lenne esetleg valami, amit végszóként szívesen mondanál?
L.:
Azt hiszem, csak annyit szeretnék üzenni, hogy ne féljenek. Nem tudjuk mi sem, hogy mi fog következni, de próbálunk mindent megtenni azért, hogy ezután jobb legyen, akkor is, ha ez nem mindig látszik egyértelműen. Értük, nem magunkért, hiszen mi hamarosan elmegyünk innen.
Végezetül engedjék meg, hogy megosszam egy személyes, rendkívüli élményemet Önökkel. A beszélgetés végeztével Lucidity kedvesen felajánlotta nekem, hogy „hazarepít”. Idegenkedve, és nem kevés félelemmel éltem a lehetőséggel, annak ellenére, hogy személyében közvetlen és tiszta jellemű embert ismertem meg.
Szívesen írnék magasztos szavakat arról, hogy milyen volt fényként repülni, áttörve a téren, a gondolat sebességével leküzdeni a távolságot. Ám az igazat megvallva annyira féltem, hogy csak benyomások maradtak meg bennem: a forróság, amit éreztem, az izgalom, végül pedig a döbbenet, hogy az egyik pillanatban még itt vagyok, a következőben pedig már ott. Bizonyára más érzés ez, ha irányítani is tudjuk.
De azért mégis azt ajánlom kedves mindnyájuknak, ha megfogadják kéretlen tanácsom: ha ilyen élmény lehetőségét kínálják Önöknek, s olyasvalaki, akinek szándékában és tudásában megbíznak, ne szalasszák el az alkalmat.
Kelt
Corvus 627. évében, az Emberek havának 9. napján
Radeck Harunn,
a független hírmondó tollából